Felhasználói értékelés: / 0
GyengeLegjobb 

A SZOCIÁLIS GÁTLÁS.
Morál, és fegyver.

Tremmel Nándor írása

Az emberek többségében kialakult, hogy egy veleéig igazságtalan mértékkel mérje a ragadozó, és növényevő állatokat. Már a mesevilágban is a „növényevők” a tisztességesek, sajnálatra méltóak, a „ragadozók” gonosz gyilkosnak vannak beállítva.
Joggal felmerül a kérdés, hogy ki a barát, ki az ellenség?
Vannak emberek, akik tisztelik, mások ki nem állhatják, egyfelől negatív mesehős, és emberevőnek vélt szörnyeteg, másfelől csak a fennmaradása érdekében zsákmányoló csúcsragadozó. Nem nehéz kitalálni, hogy a kutyáink őséről, a farkasról van szó.
Miből eredhet a ragadozók, a farkas negatív megítélése?
Nos a régmúlt időkben a farkast nem tartották ellenségnek, olykor még istenként, szentként is tisztelték. Legendák szóltak a farkasokról, gondoljunk csak Romolus és Remus legendájára, egyes észak-amerikai indián törzsek az „ordastól” származtatják magukat, de Görögországban a férfiasság szimbólumaként is emlegették.
A középkor emberében aztán megváltozott a farkasról kialakult kép, az akkori vallási beállítottság miatt a farkas szinte jelképpé vált, de nem pozitív jelképpé, hanem a gonoszság, félelmetesség, kegyetlenség szimbólumává. Megjelentek a „farkasemberekről” szóló rémtörténetek, és az ordasok ellen irtó hadjáratokat rendeztek, sok helyen kipusztították az ott élő alfajt, pl. Anglia.
A legtöbbet azonban a gyermekmesék ártottak a farkasoknak, hiszen valamennyiben ártó, vérengző fenevadként mutatják be őket. A kisgyermekeket ezek a mesék a legfogékonyabb időszakukban „érintik” meg, rögzül bennük, hogy a farkas félelmetes, irtandó, vérengző fenevad. Bátran kijelenthetem, hogy a Piroska és a farkas című klasszikus mese többet ártott a farkasnak, mint ezernyi vadászpuska.
Gyermekeinkben tehát önkénytelenül kialakítunk egy negatív tapasztalat nélküli előítéletet, gátlást a farkassal szemben.
Ezt a rövid bevezetést a farkas megítélése szempontjából fontosnak tartottam.
Az állatvilágban egy állatfaj törzsfejlődése során kifejleszt valamilyen „fegyvert”, amely alkalmas arra, hogy az állat egyetlen csapással, harapással megölhesse bármelyik fajtársát, akkor a „fegyver” kifejlesztésével egyidejűleg ki kell fejlesztenie azt a szociális gátlást, amely a „fegyver” használatát megakadályozza, mert különben a faj saját fennmaradását veszélyezteti. A társas kapcsolatban élő állatfajok örökölt ösztöneinek, gátlásainak, támadó szerveinek rendszere gondosan kiegyensúlyozott, önmagát szabályozó egészet alkot.
Ha a farkas vagy a kutya gátlások nélkül, kiszámíthatatlanul, és váratlanul átharapná a falkatársa torkát, és halálra rázhatná, ugyanúgy, amilyen szívesen teszi ezt a védőkarral, akkor már rég nem lenne farkas, és kutya a földön.
A szociális gátlást a verekedő farkas példáján keresztül szeretném bemutatni.
Mi történik akkor, ha két farkas, két hatalmas, vad, ragadozó farkas, a „kíméletlen kegyetlenség” közismert mintaképe komolyan verekszik egymással. Ez vonatkozik a kutyákra is, hiszen máig ugyanazt a megszeghetetlen illemkódexet használják, mint a vad őseik a farkasok. Ezt a csatát Konrad Lorenz érzékelteti talán a legjobban.
„Merev léptekkel közelednek egymáshoz, a farkuk égnek áll, nyakukon, vállukon enyhén felborzolódik a szőr. Minél közelebb érnek egymáshoz, annál merevebbnek, magasabbnak, borzasabbnak látszanak, annál lassabban vonulnak előre, éspedig nem homlokegyenest neki egymásnak, mint a kakasok szoktak, hanem csak úgy oldalazva, hogy végül hát a hát mellé, fej a farok, mellé kerül. Ekkor, a szigorú szertartásrend előírása szerint, mindkettő köteles megszagolni a másik hátulsó fertályát. Ha valamelyiküket az események eme fejlődési stádiumában elfutná a félsz, hirtelen a lába közé kapja a farkát, s egy gyors, laza, száznyolcvan fokos fordulattal megvonja a másiktól a szaglálódás lehetőségét. De ha mindkét kutya továbbra is imponáló testtartásban marad, ha a két farok továbbra is zászlórúdként mered az égnek, akkor a szaglászás rendszerint sokáig elhúzódik. Ilyenkor még megoldódhat minden közmegelégedésre is, ilyenkor még az is lehet, hogy előbb az egyik, aztán a másik kutya csóválni kezdi a farkát, sebesen, apró mozdulatokkal, s ebből az egész, a néző számára oly idegesítő és kínos helyzetből semmiféle szörnyűség nem alakul ki, mert a kutyák vidám játékba fognak. Ha azonban nem így zárul a dolog, akkor a feszültség fokozódik, s a szituáció hovatovább már fenyegető. A két kutya orra kezd összeráncolódni, és valami utálatos, brutális kifejezéssel felhúzzák orrukat, majd ajkuk is feltüremlik, úgy, hogy láthatóvá válik szemfoguk, mégpedig mindkettőjüknek az ellenfél felé forduló oldalán, aztán karmukkal veszettül kaparni kezdenek, szügyökből mély morgás tör elő, majd egyszerre hirtelen fellángol a harc, hangos, idegtépő vonítás közepette. Hatalmas, világosszürke, öreg farkas állt szemben egy alig valamivel kisebb, de láthatóan fiatalabb állattal, s bámulatra méltó lábtechnikával keringtek a lehető legszűkebb körben. Egy harapás ide, egy oda, villant, csattogott a két fogsor félelmetes zúzóollója, olyan sebesen, hogy a szem szinte követni sem tudta. Eddig voltaképpen még semmi komolyabb baj nem történt, valahányszor odakapott az egyik, a másik kivédte a harapást fehérlő fogaival. Úgy látszott, hogy a marakodók megússzák néhány sebbel az ajkukon. Hanem a kisebb farkas mindinkább visszaszorult, én, pedig sejtettem, hogy a tapasztaltabb azon iparkodik, hogy odamanőverezze a kerítés rácsához. A fiatalabbik farkas csakugyan nekivágódott a dróthálónak, megtántorodott, s az öreg már rá is vetette magát. És ilyenkor valami érdekes történik, pont az ellenkezője annak, amit várnánk. A szürke testek vad forgataga egy csapásra lecsillapodik. A két állat mozdulatlanul, egészen mozdulatlanul áll, váll a vállhoz szorul, de ezúttal fordítva helyezkednek el, vagyis a két fej egy irányba kerül. Mindketten dühösen morognak, az öreg mély basszusban, a fiatalabb magas fejhangon. Az öreg farkas szája közvetlenül a fiatalabb nyakánál van, a fiatalabb, pedig elfordítja a fejét, és teste legsebezhetőbb pontját, nyakhajlatát védtelenül odatartja az ellenségnek. Az ellenfél gonoszul felhúzott ajka alól kivicsorodó tépőfogak alig három centire villognak a nyak feszülő ívétől, épp ott, ahol a nyaki véna közvetlenül a bőr alatt húzódik. Előzőleg a párviadal közben mindketten arra törekedtek, hogy a másik legfeljebb csak a fogukhoz, azaz testük egyetlen sebezhetetlen részéhez férhessen hozzá, s éppen a nyakukat igyekezték védelmezni a támadótól, most ellenben úgy látszik, mintha a vesztes fél szánt szándékkal kínálná fel azt a testrészét, ahol minden harapás a halált jelentené. És nem csak úgy látszik, hanem, bármilyen elképesztő, csakugyan így is van. Az ember minden pillanatban azt várja, hogy az erősebbik harapni fog, hogy foga feltépi a legyőzött nyaki vénáját.”
A győztes farkas, vagy kutya ebben a helyzetben biztosan nem harap, szívesen harapna de, a szociális gátlás miatt nem tud. Azt a kutyát, vagy farkast, amely a fent leírt módon ellensége elé tárja a nyakát, soha nem éri komolyabb bántalom. A győztes kutya csak dühöng, morog, csattogtatja a fogát, anélkül, hogy harapott volna a zsákmány halálra rázásának mozdulatát is, elvégzi az üres levegőben. Ez a gátlás csupán addig áll fent, amíg a vesztes „behódolási pózban” van. Előbb-utóbb a győztes vizeletével megjelöli a párviadal színhelyét, addig a vesztes elsomfordál. 
Ahhoz, hogy érzékeltetni tudjam a különbséget, olyan állatfajokat is említenék, ahol nem alakult ki a szociális gátlás. Az egyik a mindenki által kedvelt, Béke szimbóluma a galamb. Mi történik akkor, ha a galambot megfosztjuk a menekülési lehetőségétől, kalitkába zárjuk egy fajtársával? Hogyan is bántalmazná egymást a szeretet s a jámborság példaképe? Itt is Konrad Lorenzt idézném.
„A gerlehím a kalitka egyik sarkában hevert. A tarkója. Nyaka, az egész háta a farka tövéig nemcsak, hogy teljesen csupasz volt, mint akit megnyúztak, hanem egyetlen óriási sebfelület. A szörnyű seb kellős közepén, mint a sas a zsákmányán, a másik békegalambocska tiport. S azzal az ábrándos arckifejezéssel, amitől az emberközpontú szemlélő oly szimpatikusnak látja ezt a madarat, szünet nélkül, megállás nélkül csipkedte a szó szoros értelmében alulmaradt hím sebeit. Ha pedig szerencsétlen jószág feltápászkodott, hogy végső erejével menekülni próbáljon, máris utána eredt, puha szárnyacskájával lepaskolta a földre, és tovább folytatta az irgalmatlan, lassú gyilkolást, noha már maga is úgy belefáradt, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét.”
Gondolná e az ember, hogy a galambocskában nem alakult ki a szociális gátlás, képes saját fajtársát halálosan megsebesíteni, kínozni. A természetes élőhelyén nem keveredik harcba, mert inkább menekül. A természet nem ajándékozta meg a galambot különösebb „fegyverrel”, megváltozott környezetben mégis gátlástalan, kegyetlen gyilkossá válik.
A leggátlástalanabb, legvérszomjasabb gyilkosok, közé tartozik a jámborság másik, szimbóluma a galamb után, „Bambi” az őzbak, az „ártalmatlan növényevő”. Megváltozott életkörülmények között állatkerti tartásban, ahol az őzbak elől nem tudnak elmenekülni a fajtársai halálra, vannak ítélve. Ennek a rosszindulatú jószágnak még tekintélyes méretű fegyvere is van, így minden fajtársát, beleértve a „hölgyeket” is behajszolja a kifutó valamelyik sarkába, és irgalmatlanul megöli őket. A szociális gátlás az őzbaknál sem alakult ki, saját fajtársát is kivégzi, ha nem a természetes életterén él, ahol el tudnak menekülni előle. A bűbájos, szelíd őzbak az embert is szívesen felnyársalja.
És akkor most térjünk vissza az eredeti kérdéshez, hogy ki a barát, és ki az ellenség?
Melyik a „gonosz” állat?
A jámbor gerlice, amely több órás, megfeszített munkával halálra kínozta a fajtársát, vagy az őzbak, amely, ha nem tudnak elmenekülni előle, még a fajtájához tartozó nőstényeknek, kölyökállatoknak, embernek is feltépi a hasát, avagy a farkas, amely még gyűlölt ellenségét sem képes megharapni, ha az az irgalmára apellál.
Én bizony megrendítőnek érzem, hogy a farkas nem tudja átharapni a másik torkát, ha az megadta magát, de még ennél is megdöbbentőbb, hogy a legyőzött bízik ebben! Mondhatnám úgy, hogy az egyik állat a másik ősi, örökölt, tulajdonságára bízza az életét.
Az embernek volna mit tanulnia az állatoktól?
Az egyetlen lény a földön az ember, aki rendelkezik olyan fegyverekkel, amik nem nőttek a testéhez, de azokkal el tudja pusztítani az egész világot. Kialakult az emberben a szociális gátlás, amely meggátolja a saját fajunk elpusztítását?